|
Én, a Föld Amikor úgy látom, nincs már kiút, nincs semmi esély, akkor szoktam, legyek bárhol hátradôlni és a Földre gondolni. Itt, ezeken a világokon mindenhol csak olyan emberek vesznek körül, akiknek semmit nem mond ez a szó. Oly messze élnek a birodalom fôvárosától, idegen rendszerekben, hogy még csak hallani sem hallottak róla. Tudják, hogy hol van a rendszer székhelye, sokan még azt is tudják, hogy valamely nagyobb közigazgatási egység fôvárosa hol, melyik bolygón található. De hogy létezik még az eredeti rendszer, amely messze a legfejlettebb, leglüktetôbb mind közül, azt már mind elfelejtették. A katonák azonban mind onnan jönnek. Igaz, egyikük sem született ott, katonák nem születnek az elsô, emberek által benépesített naprendszerben. De a legszilajabb világokon nevelkedô, legkiválóbb férfiak és nôk, akikbôl a birodalom katonái lesznek mind a fôvárosban válnak igazi katonákká. Itt nevelik beléjük a birodalom és a Föld mindenek elôtti szeretetét, itt nevelik rá ôket, hogy mindig ott hordozzák magukban a képét, vetôdjenek akár a legkisebb, legeldugottabb koszos kis faluba, valahol, valamelyik isten háta mögötti rendszerben - ahol ôk lesznek majd a Föld, ôk lesznek azon erô kizárólagos letéteményesei, amely egybentartja ezt a szinte már átláthatlanul gigászi birodalmat. Nem tudom már hol születtem. Valószínűleg a katonák egyike sem emlékszik már rá. Nekünk mindannyiunknak a Naprendszer a hazánk, és a Föld az otthonunk. Bárkivel kerüljünk is szembe, mi mindig az otthonunkat védelmezzük, és nincs vesztenivalónk. Ha meghalunk is, mert mind magányosan járjuk a világokat, és így könnyen legyűrhetôek vagyunk - milliók, sôt milliárdok lépnek a helyünkbe. Amikor a hívás végigvisszhangzik a birodalomban, ami kiindulhat akár egyetlen katonától is, az elsô egységek a hívó bolygó más vidékeirôl indulnak el, de ugyanabban a pillanatban már csapatok csomagolnak a környezô bolygókról, már csapatszállítók dokkolnak a szomszédos rendszerekben, hogy magukkal hozzák a felszabadítható és nélkülözhetô egységeket, és hogy csatlakozzanak majd a birodalom mélyérôl elôsereglô csatahajók tömegéhez, hogy azokkal induljanak el a hívás irányába. A hívás felhangzott már, és én voltam az, aki elküldte. Innen, néhány, a természet által egymásradobált sziklatömb közül indult útjára a teljes mozgósítás hívójele. Mostanra már maga a Föld is a behajózás lázában él, pedig alig egy perce, hogy a végsô lépésre elhatároztam magam. És hogy miért is tettem tulajdonképpen? Mert ha felpillantottam az égre, még így napsütésben is kivehettem a száz meg száz fehér csillagot, a cirkálók és a rombolók hihetetlen tömegét, amelyek valószínűleg bolygóról-bolygóra haladva jutottak el az én felügyeletemre bízott világig. Nem volt túl sok minden, amit ezen a világon meg kellett, vagy meg lehetett volna védeni, én mégis képtelen voltam rá. Még néhány perc, míg összeszedem magam annyira, hogy még egyszer, valószínűleg utoljára elinduljak megint le a völgybe. Hogy megmutassam a Föld büszkeségét a síkságot lassan már elözönlô lépegetôknek, amik a három, már csaknem teljes egészében lángokban álló falut járták. Nem hagyhatom végleg magukra azokat az embereket. Tudtam, hogy helyes volt ide még elmenekülnöm, hogy a hívást leadhassam - de most, hogy ez megtörtént nincs már etikai alapom abban, hogy ne osztozzam ezen apró kis bolygó lakosainak sorsában, fôként, hogy én vagyok az egyetlen, akinek fegyvere is van. Nem tudom, nem is akarom tudni, kik voltak ezek a katonák, kihez tartoztak a hadihajók ott fenn, kik vezették a mindent felperzselô lépegetôket - vagyok én is annyira gép, mint azok a vezérlôik által irányított lépegetôk. A Föld vagyok, addig, amíg a társaim meg nem érkeznek. Amíg nem lesz más, bármilyen közel vagy messze is legyen még, hogy csapást mérjen ezekre az erôkre addig én vagyok a Föld, és nekem kell megmutatnom, milyen is a Föld könyörtelenül lesújtó haragja... Az Isten irgalmazzon nekik... Emeric SH
|