SPACEHAWKS WORLDNEWS ISSUE 17
Összefoglaló - SNews17

Ha valaki 1995-ben azt mondta volna, hogy az Amiga 2000-ben még mindig életben lesz egész biztosan nagyon örülök neki - de nem vagyok egészen biztos abban, hogy el is hiszem. Ha ugyanez az ember azt mondta volna, hogy 2000-ben nemcsak, hogy lesznek még Amigák, de olyan erôsek lesznek, hogy azt el se tudjuk képzelni, és úgy szalad majd rajtuk a doom, hogy nézni is rossz lesz - nos azt hiszem nincs ember aki komolyan vette volna.

Ha pedig ma, ugyanez az ember ismét mesélne az Amiga jövôjérôl megintcsak nem hinnék neki, talán még hülyének is nézném. Pedig tudom, hogy saját magamról, saját magunkról, az Amigásokról beszélek. Én voltam az, és mi voltunk azok, akik akkor mint halványan fénylô, mindössze reményként élô, távolba veszô jövôként beszéltünk a jelenrôl, és ugyancsak mi voltunk azok, akik hitetlenkedve hallgattuk saját magunkat. Talán mindannyian meglepve vagyunk kénytelenek elismerni, tényleg így volt, annyira elfoglalt bennünket a közelmúlt, hogy talán némiképp el is felejtettük már akkori álmainkat, eszünkbe sem jutott, hogy megálljunk egy pillanatra, beteljesült álmainkat, apró gyôzelmeinket megünnepelni.

Emlékszem még a szóra, milyen erôt, mennyi reményt, és ugyanannyi aggodalmat, kétségbeesést, mégis a jövôbe vetett bizalmat jelentett annak idején, hogy kiejthettük egyáltalán: PowerAMIGA. Akkor még nemigen volt ember, aki biztos, egészen biztos lehetett abban, lesz-e egyáltalán valamikor. Nem tudtuk azt sem, milyen lesz, de talán nem is akartuk tudni, nem is érdekelt igazán bennünket, mint ahogyan az sem, mikor lesz majd. A lényeg a remény volt, az a remény, és önmagunkba vetett bizalom, hogy volt kitűzött célunk, egy szó, amely összekötött bennünket, amely akkor a jövôt, ma pedig a jelent szimbolizálja.

Ott álltunk egy körülöttünk összeomló világban, azzal a makacs hittel, hogy nem mi vagyunk azok, akik rosszul látják a dolgokat, nem mi vagyunk azok, akiknek keserveset kell majd csalódniuk, mi voltunk azok, akik úgy hitték van értelme a maradásnak, akik érezték mennyit veszítettek azok, akik nem tették. Ez az, amiért mi voltunk azok, talán az utolsók, akik még olyan értékekben hittek, olyan értékekben hihettek, amit olyasvalami hozott létre, amit egykor úgy hívtak: a scene. Naívan hittük azt, hogy az értékek egy gép képességeiben vannak, a minôségben, a gép társadalmát alkotó emberekben - mindezt pedig tisztán, minden egyéb érdek nélkül, beszennyezetlenül. Hittük azt, hogy számít, miként van megírva valami, hogy saját magadból fakadóan törekszel arra, hogy a legjobbat add, és természetesnek vettük, hogy egy képet, egy demót, egy zenét úgy kell megcsinálni, hogy kétszer álljon meg a lélegzete annak, aki látja és hallja: elôször azért, amit lát és hall, másodszor amikor megtudja, min is fut az, amit lát és hall...

Hittünk, és talán még ma, annyi idô elteltével is hiszünk valamiféle arisztokratikus nemességben, csaknem fajgyűlölô, büszke módon bizonyos technológiák fennsôbbrendűségében - ami akkor érik igazán nemessé, amikor a többieket elfogadva vagyunk képesek a saját platformunkat, a saját értékrendünket képviselni. Új évezredbe léptünk, talán hagynunk kellene a többi platformra, hogy szítsák az indulatokat, hogy gyűlölet égjen bennük - ha ég egyáltalán... A magunk részérôl éppen ideje lenne felhagyni vele.

A valóra vált álmok világában azt hiszem nincs helye fajgyűlöletnek, oktalan indulatkeltésnek - mert valljuk meg, ez is sajátunkká lett az elkeseredett évek alatt -, mert ha számot vetünk önmagunkkal és történelmünkkel, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy sokat, rengeteget vesztettünk. Mégis, olyan egyedülálló dolgokat mondhatunk magunknak, olyan egyedülálló - és furcsán fog hangzani, de írigylésre méltó - környezetben és társadalomban élünk, amit bármely más géptípus csak írigyelhet tôlünk. Az egyetlen viszonylag modern technológiai alapokra épülô géptípus vagyunk, amely még nem hívta fel magára sem a Microsoft figyelmét, - de ami pedig még ennél is fontosabb - ugyanúgy nem hívta még ki haragját sem. Az, hogy egész egyszerűen nem vesznek komolyan bennünket az éppen annyi elôny, mint bosszúság forrása is egyben...

Mi a rák az az Amiga? Azt hiszem mindannyian hallottuk már ilyen vagy olyan formában a kérdést. Mi nemcsak, hogy tudjuk a választ, de mi magunk vagyunk a válasz, mert bármennyire is furcsa nekünk, akik olyan odaadással viseltetünk szeretett géptípusunk iránt, de mi magunk alakítjuk az Amigáról kialakult képet, mi képviseljük, és mi magunk vagyunk az Amiga.

Ha azt mondom nincs már messze az a kor, amikor legalább egyenlôként könyvelnek majd el bennünket, ha nem is mi leszünk éppen azok, akik a következô generációt jelentjük majd a számítástechnikában, de ott leszünk az ünneplôk széles táborában, amikor ez a váltás megtörténik - akkor megintcsak nem akaródzik elhinni ezt. Valahogy nem akaródzik elhinni, hogy bármilyen eredmény, bármilyen álom is elérhetô áldozat nélkül, anélkül, hogy keményen meg ne dolgoznánk érte, hogy ne kelljen hosszú idôn át megint kitartanunk érte. Pedig talán valóra válik majd csakúgy, mint minden annak idején elképzelt álmunk - álmunk egy csodálatos géprôl, amelynek teljesítménye nem is lesz hasonlítható akkori legvadabb elképzeléseinkhez sem, és amely mindezen képességek, idôbeli, felépítésbeli távolság dacára valahol mégis Amiga képes maradni. Márpedig egy, legalább egy ezekbôl a csodálatos gépekbôl talán most is épp ott van sokunk elôtt.

Amikor a tizenhetedik számunkba belevágtunk megint ilyen reményekben égett az Amigás társadalom, és éppen az aktuális, kemény áldozaton kellett keresztülvergôdnie, amely megtépázta úgy társadalmát, a kevés megmaradt AI hívô bizalmát mint a külsô szemlélôk, a média egy pillanatra feléledô figyelmét és bizalmát, számos ex-Amigás, és a platformra visszavágyó reményeit. Az árak amiket mindvégig azért fizettünk, hogy Amigásnak vallhassuk magunkat mindig magasabbak voltak, mint amiket mások fizettek. Talán, sôt biztosan nem érdemeltük ezt meg, tény az, hogy kegyetlen játékokat űztek velünk - de gondoljuk meg, a kimenetel talán még borzalmasabb lett volna, ha nem nekünk jutnak ezek osztályrészül. Ha valakik, hát akkor mi vagyunk egyedül képesek ilyesmiket elviselni, akik nem számításból, vagy kényszerbôl tartozunk saját közösségünkhöz, akik azt hiszem - sôt, továbbmegyek, remélem, és bízom benne, hogy így van - nem pusztán fanatizmusból, divatból, vagy elismerés reményében tartozunk ide. Azt hiszem amit kapunk, amivel ez a nagyon is különleges életforma jár az minden csak nem az, amiért emberek csak úgy szeszélybôl, vagy érdekbôl harcolni szoktak. És mégis... Az életünk - hacsak mi magunk úgy nem akarjuk - egyáltalán nem elszigetelt, remélem, hogy számosan vagyunk akik nyitott szemmel járunk a világban, akik jobban ismerjük az alternatívákat, a vetélytársakat, mint sokszor ôk magukat...

Legyôzni valakit hittel vagy káposztával - az már nem a mi asztalunk. Azt hiszem már éppen csak egy pici hiányzik ahhoz, hogy teljesen ugyanúgy, teljes létjogosultságunkban fogadjanak el platformnak bennünket, mint annak idején. Megharcoltunk ezért, és azt hiszem elismerésünk nem jelentene semmi mást, mint ami amúgy is jár nekünk. Amit tehát a jövôbe képzelhetek az nem más, mint egy biztos kikötô, egy újra erôs, és a legutóbbi idôkbôl kiindulva saját(!) Amiga, még mindig magasan a kor színvonalán álló gépekkel, talán egyáltalán nem hasonlítva sem operációs rendszerben, - ha lesz még olyan egyáltalán - sem hardware képességekben ahhoz amit ma megszokhattunk, de talán mentalitásban, és abban amit nekünk és másoknak jelent... Nos, abban remélem ugyanúgy megmaradva Amigának, mint ahogy napjaink Amigái is képesek voltak annak megmaradni.

Együtt lépünk hát az új évezredbe, és nem kívánok mást mint ami eddig történt velünk. Szomorú, mégis megerôsítô áldozatokat, és gyönyörű, mindennél szebb valóra vált álmokat... Akár együtt, akár külön-külön tesszük is meg az utat. Mert az Amiga - ha nem is úgy, mint a Collast követô Gateway alkalmazott gondolta - de valóban több egy egyszerű gépnél, de több egy társadalomnál is...

Emeric SH